Az írónő munkássága mondhatni egy fokkal jobban a reflektorfénybe került a Holtodiglan című regényéből készült filmnek hála (blogbejegyzésemet a könyvről ITT tudod megtekinteni róla), melyet jó kisiparosokhoz hűen promózták, ahol csak tudták. Nekem is volt alkalmam megtekinteni és azt kell, hogy mondjam, igazán jól vissza tudták adni a könyv világát karaktereivel és hangulatával együtt, különösebb kivetnivaló nélkül.
Ilyenkor természetesen már a többi műve is előkerül, előszeretettel hivatkozva első népszerűvé váló könyvére, így eshetett meg az, hogy egy korábbi művét, a Sötét helyeket úgy reklámozzák, mint ’A Holtodiglan szerzőjének új könyvét’, holott 3 évvel előbb jelent meg, mint felhypolt társa, csak éppen most már anyagilag megérte a fáradtságot, hogy ezt is lefordítsák. Na de nézzük, pszichothrillere nyomába érhet-e későbbi regényének!
A regény főszereplőjének, Libby Day-nek kimondottan nehéz gyermekkor jutott: hétéves korában nővéreit és édesanyját meggyilkolták, míg ő kimenekülve a házból és elrejtőzve túlélte a borzalmakat, melyet 15 éves bátyja, Ben követett el. TOVÁBB →
Voltatok már úgy, hogy a kezetekbe vettetek egy könyvet és csupán rálátásotok volt arról, miről is fog szólni, de már előre tudtátok, hogy odáig lesztek érte? Természetesen itt nem arról a hype özönnel elárasztott, legtöbb esetben alaptalanul magasztalt alkotásokról beszélek, amelyeknél beléd tukmálják, hogy igenis jó és csak szeretni lehet, hanem azokról, amelyek megbújnak a rengetegben és amikor végre egymásra találtok, régi barátként „somolyogtok” össze, egyfajta zsák a foltját érzésként. (Az már más kérdés, ha utána valóban felkapják és népszerűsítik, de itt most ettől független egymásra találásról beszélünk.)
Az álmatlanság gyakorlatilag mindenki életében felbukkan egy stresszesebb nap/hét okán; egy nyugodni nem hagyó gondolat miatt; az időjárás változásának köszönhetően, esetleg egy nehezebb étel elfogyasztása végett. Ha azonban nem csak átmeneti, hanem tartós állapot következik be, az egyik legalattomosabban romboló probléma kerekedhet belőle.
Történelem iránt érdeklődő emberként úgy gondolom, az egyik leghálásabb téma, melybe bele lehet kezdeni, mert mindig értesülünk olyan új érdekességről, melyet a többi alkotás vagy nem tartalmazott, vagy esetleg új dimenzióba emeli, ezzel is bővítve tudásunkat, de sajnos azért itt is akadnak kivételek – nem minden műnél mondható el, hogy eléri a kívánt hatást. Szegény Louisa Young is beleesett abba a hibába a Drágám, tudatom veled… című regényével, hogy túl sokat akart, csak épp tehetsége nem volt hozzá, hogy kivirágoztassa.
Amikor emberi kapcsolatokról szóló regényeket olvasunk, a legnagyobb hányadukban női karakterek által kerülnek bemutatásra – elég csak a romantikus könyvek példáinál maradnunk -, hol intenzívebb érzelmek, hol kissé tárgyilagosabb formák által, műfajtól függő relevanciával (jobb esetben). Gondolom, nem kell senkinek bemutatni milyen jegyek ismeretesek ezen a téren, emiatt azonban meg is van a hátulütőjük: nehéz már valami forradalmian újat hozni, legfeljebb az írói stílus és a közeg az, amivel játszani lehet és egyedivé teheti, hiszen a karakterek lélekvilágát majdhogynem kívülről fújjuk már.