Viszonylag sokáig megvoltam kávé nélkül, mindössze 4-5 éve alkotja a reggeleim szerves részét, nagyritkán megspékelve a délutánjaimat is. Valahogy mindig is a tea pártján álltam, egyrészt – nemes egyszerűséggel – sokkal szélesebb és számomra szimpatikusabb ízskálával rendelkezik, másrészt pedig nagyobb jelentőséget és szeánszot tulajdonítok egy-egy forró tea elfogyasztásának, mint egy kávénak. Talán abból adódóan is, hogy a minél előbbi magamhoztéréshez igyekszem gyorsan túllenni a kávén, így nagyon kiélvezni sincs időm az ízeket. Már többször megkaptam, hogy úgy iszom, mintha feles lenne, fura szokás, tudom, de eléggé berögzült. :) Mindezek ellenére nehogy azt higyjétek, hogy nem szeretem magának a kávénak az ízét, csokoládéval való párosítása példának okáért az egyik kedvencem. Anthony Capella A kávék költője című regényének tulajdonképpen azért is álltam neki a gyönyörű borítón és az érdekesnek tűnő alaptörténeten túl, hogy kicsit közelebb kerüljek ehhez a nedűhöz, de természetesen és nem utolsó sorban azért jó sztorit is vártam körítés gyanánt.
Londonban, az 1800-as évek vége felé járunk, Robert Vallis bőrébe bújva, akiről már az elején kikötik: nem biztos, hogy kedvelni fogjuk, de ő lesz útitársunk kalandjainak bemutatása során, melynek létfontosságú, a cselekményt beindító eseménye stílusosan egy kávézóban történik. Samuel Pinker, a londoni kávénagykereskedő megkörnyékezi pénztelen, költőlelkű főhősünket egy ajánlattal, melynél hasznosíthatja beállítottságát és még munkát is kaphat, mindössze a kávék vonatkozásában kell játszania a szavakkal. Először nincs tisztában azzal, mit is vállal el, de első napján fény derül az igazságra: a kereskedő lányával, Emily-vel közösen fogják megalkotni a kávék kategórizálásának nagykönyvét, illatmintákkal bővítve. Ekkor még nem is sejti, mennyi kaland és kihívás vár rá, melyben természetesen a szerelemnek is jut hely bőven. TOVÁBB →
Sosem voltak komoly könyvírói ambícióim, de szerintem sokaknak megfordult már a fejében, mi lenne, ha nem csak, mint olvasó lenne kapcsolatuk az irodalommal, hanem a megannyi történeten felbuzdulva, azokból ihletet merítve ők is letennének valamit az asztalra. Mondjuk nálam ez a gondolat hamar el is vetődött, de akkor anno jó volt eljátszadozni a gondolattal és egy kicsit ki is próbálni, mi történne, ha. Persze azóta is fel-felbukkantak olyan alapkoncepcióm, amikből úgy gondoltam, egész jó dolgokat lehetne kihozni, de megragadtam ennél az elméleti fázisnál. Nagyritkán viszont sikerül olyan könyvekre rábukkanni, amelyek pontosan ugyanarról szólnak, mint amit megálmodtam, így volt ez David Levithan – Nap nap után című regényével is, mely esetében az igazi egymásra találás szellemében álltam neki és fedeztem fel, mit hozott ki az író abból, amely nekem is megmozgatta a fantáziámat.
Az emberi kreativitás, mint tudjuk határtalan és megannyi könyv bebizonyította már, hogy vannak igen kiváló művelői, akiknek öröm olvasni a fejükből kipattant történeteket, világokat és annak szereplőit. Találkoztam már jópár érdekességekkel és meglepő agyszüleményekkel, de amit China Miéville angol író művelt a Kraken című regényében, az minden eddigit túlszárnyalt – többszörösen is.
Horrorkedvelőként számos filmet láttam már – némelyiket végigrettegve, párat faarccal végigülve -, eleinte olyannak tűnt ez a műfaj, akár egy feneketlen óceán, ahol mindenféle elgondolásban és megközelítésben próbálják kimeríteni az ijesztegetés és a hátborzongatás művészetét, de sajnos mostanában az az érzésem támad, ez a végtelennek hitt mélység a végét járja, hiszen igazán egyedi darabot már csak igazán ritka esetben lehet a képernyőn látni. Ezért félve bár, de nyitni kezdtem a hasonló témájú könyvek iránt, de ahogy sejtettem, nem igazán váltották be a hozzá fűzött reményeimet, így parkolópályára is tettem őket. Persze a visszatalálás nem váratott sokáig magára, a pozitív visszhangoknak hála Joe Hill – A szív alakú doboz című könyvét szemeltem ki, mely a Szarvakkal ellentétben – amelyet szintén szeretnek a horror bélyeggel ellátni – már tényleg a műfajhoz kapcsolódik.
Az írói álnév az irodalom kezdetétől létező fogalom, gondoljunk csak a történelem órán megismert/említett megannyi Anonymus nevet viselő alakra a középkorból, amikor is a névnek, mint olyannak még nem tulajdonítottak akkora jelentőséget (ráadásul akkor egy mű több személyhez is volt köthető), mint a későbbiek folyamán. A választása mellett ugyanakkor számtalan ok húzódhat: akár a művészet koncepciójaként is felfogható, de társadalmi, politikai okok mellett marketing fogásként, a magánélet megvédéseként, vagy egyszerűen valami új kipróbálása gyanánt is alkalmazni szokták. Kitűnő példa az írói álnévre Stephen King fia, aki a Joe Hill nevet választotta, hogy nevéről ne asszociáljanak egyből a világhírű papára és ne csak azért vegyék meg, hanem ő maga mutassa meg, hogy méltó a sikerre. Az persze már más kérdés, hogy ebben az információdús világban ilyen dolgok secperc alatt felszínre kerülnek.
Vannak bizonyos irományok, melyeket a maguk idején ugyan megjelentettek eredeti nyelven, de hozzánk csak jóval később jutottak el, mint ahogy illendő lett volna. A napjainkban általában jellemző, maximum hónapos várakozások helyett itt most kemény évekről van szó, pedig ha belegondolunk, ma már ezt a kevéske időintervallumot is milyen nehéz kivárni.