Egy nő, aki elhatározza: innentől kezdve nem eszik húst. Akár egy modern, vegetáriánusról szóló történet is lehetne a Man Booker-díjat nyert regény, Han Kang Növényevő című műve, de attól rettentően messze áll. Jonghje ugyanis egy meglehetősen bizarr, nyers hússal és halállal kapcsolatos rémálom miatt dönt úgy, hogy addigi hétköznapi, szürke életében változást eszközöl és kiírt mindent az életéből, ami állattal kapcsolatos. Kezdeti fázisát férje nézőpontjából követhetjük, ekkor még marad némi kapcsolata környezetével, mindössze családtagjaival, főként az apjával kerül összetűzésbe döntése miatt.
Az idő múlásával azonban az amúgy sem bőbeszédű nő egyre jobban elszigetelődik a társadalomtól és a körülötte lévő emberektől és olyan abszurd események veszik kezdetét, melyek alapján joggal gondolhatnánk: végül növénnyé fog főszereplőnk változni. És ez nem túlzás.
„Amíg a feleségem növényevő nem lett, egyáltalán nem tartottam különlegesnek.”
Mivel rövid regényről van szó, nagyon tömör és lényegretörő, emellett groteszk és felkavaró is, de ugyanakkor mégis hagy bőven teret a művészi vonulatoknak is az író. Szépen megírt történet arról, hogy egy ember döntése miképp hat családjára, hogyan pusztítja el radikális elhatározásával nemcsak önmagát, de a férje, a sógora, majd a nővére normális életét is. Mindezt pedig nem a saját, hanem az ő nézőpontjukból, ezzel is szemléltetve testének és lelkének leépülését.
Érzékeny lelkűek csak óvatosan olvassák, mert meglehetősen intenzív és felzaklató, nem egy könnyed olvasmány. Számomra az volt a legnehezebb, ahogy Jonghje passzivitásának köszönhetően a családtagok mellett a mi türelmünket is próbára teszi: ahogy a tehetetlenség elhatalmasodik a sorok között, elveszítjük emberileg a nőt és mindössze csupán végigolvashatjuk, ahogy mindenki csődöt mond körülötte és hagyják kiteljesedni rögeszméjét, miközben ő maximum annyit tesz, hogy belemosolyog egyet a napfénybe, akár egy jóravaló pszichopata.
Han Kang - Növényevő
Kiadás éve: 2017
Eredeti cím: The Vegetarian (채식주의자 )
Eredeti megjelenés éve: 2007
Oldalak száma: 184
Mindig is kedveltem azokat a történelmi témájú könyveket, amelyek különféle időszakok sajátosságait és hangulatait igyekszenek átadni, a történelemórákon is mindig ezek a részek voltak az abszolút kedvenceim: amikor nem a száraz tényeket kellett bemagolnunk, hanem bepillanthattunk a mindennapok kulisszatitkaiba, a fontos dátumok mögött húzódó háttérbe. Ezeknek az óráknak az emlékeit juttatta eszembe Nina Willner 40 ősz című regénye, amely a berlini fal vonatkozásában meséli el egy család történetét.
Nagyon érdekes könyvek között hasonló témával foglalkozó történeteket találni. 2013-ban A. J. Waines megírta a Lány egy vonaton című regényt, amivel – valljuk be -, nem igazán érte el az áttörést 2015 februárjában, amikor megjelent, hiszen csak nemrég juthatunk hozzá mi is magyarul. Bezzeg amikor Paula Hawkins írónőtől megjelent 2015 januárjában A lány a vonaton, hipp-hopp világsikerré nőtte ki magát és úgy fogyott a polcokról, mint a cukor. Mondhatni elég szerencsétlen helyzetben jelent meg a Lány egy vonaton, de ahogy az értékeléseit böngésztem bizony sokan estek abba a hibába, hogy Hawkins regénye helyett véletlenül ezt kapták és nem bánták meg. Na meg volt, akinek fel sem tűnt a dolog. Féltem kicsit, mennyire érdemes belevágnom, ha egyszer gyakorlatilag ugyanaz az alapja mindkét könyvnek, de így kiolvasva már azt mondom: semmiképp sem bántam meg, hogy a látókörömbe került (mielőtt még az eredeti borítóját lecserélték volna arra a förmedvényre, amelyet végül kapott, elveszítve ezzel egyediségét).
Két éve ismerkedtem meg Jessie Burton írói stílusával, amikor A babaház úrnője címet viselő első regényét olvastam. Már a könyv borítójára pillantva érzékelhető volt számomra, hogy valami különleges világba nyerhetek betekintést, a megérzésem pedig helytállónak minősült. Meglepően egyedi történetet kaptam akkor az 1600-as évek végének korszakából, melynek hangulatát remekül megragadta az írónő. Remek női főszereplő karaktert mutatott akkor be az olvasók részére, a női sors és szabadságvágy kérdéskörét körbejárva és szemléltetve.
A háborút elképzelni csak azok tudják, akik ténylegesen éltek “benne”, a többieknek mindössze körvonalazódhat a fejében, milyen borzalmakat kellett elszenvedniük az akkori embereknek, különösképpen a gyermekeknek, akik akkor talán ép ésszel fel sem tudták fogni, mit is jelent mindaz, ami történik körülöttük. Nem mindenki mondhatta magát olyan szerencsésnek, hogy már csak történelem könyvből értesült az eseményekről, erről tanúskodik Szvetlana Alekszijevics – Utolsó tanúk könyve, melyet az írónő 1985-ben (!) adott ki, mi, magyar olvasók pedig csak 2017-ben vehettük kezünkbe a magyar fordítását (2015-ben kapott az írónő Nobel-díjat, innentől került a magyar piac figyelmébe is), mely azért elég szomorú.
Az X Térséget a kormányzat már harminc éve környezeti katasztrófa sújtotta övezetnek álcázza, így mostanra az érintetlen és burjánzó vadonnak látszó terület csupa misztikum és rejtély az emberek szemében. A Déli Végek nevű titkos ügynökség ez idő alatt számos expedíciót küldött a hely felderítésére – szinte mindegyik tragikus véget ért.