Egészen az ősi időktől kezdve jelen van a történelemben a jó és a rossz örökös küzdelmében való hit, melynek segítségével a világ fejlődik, megy előre, mintha egyfajta mozgatórugó lenne. Elég csak belegondolni abba, hogy a regények, filmek esetében is kedvelt alapszituáció ez, sokszor találkozhatunk egy főgonosszal, aki ellen a jó(k) harcol(nak). Na de mi teszi jóvá a jót, illetve rosszá a rosszat? Van-e határ, amelyet átlépve egyértelműen eldönthető, hogy ki melyik oldal képviselője? Vajon a kisebb rosszat felülírja-e a nagyobb volumenű jóság? Benyák Zoltán regénye, Az utolsó emberig nem csupán egy évszázadokon keresztül tartó időutazás ecsetelése, hanem ennél sokkal több: két ellenség örökös összecsapásáról szóló könyv, melyben hitek, elvek és meggyőződések csapnak össze, hogy aztán a jónak és a rossznak ezt a bonyolult témáját, kérdését feszegesse.
Kezdetben 1588-ba csöppenünk, a felfedezés korába, ahol a bonyodalmat egy hajótörés jelenti. A következő évszám 1799, a nagy francia forradalom utáni évtized, ahol De Sade márki furcsa és bizarr kastélyába koncentrálódnak az események. Majd következik az 1888-as év, ezúttal Londonból találkozunk szereplőinkkel, egy nyomozóval és magával Hasfelmetsző Jack-kel. Utána egy teljes évszázadon keresztül bukkannak fel főszereplőink a háborúskodások közepette, legvégül pedig egy érdekes jövőbe kalauzol minket az író.
TOVÁBB →
Azt már az elején le kell szögeznem, hogy nem vagyok nagy novella rajongó. Szeretek elmélyedni egy-egy történetben, belesüllyedni a leírásokba, merengeni a történéseken. Egy novella esetében sokszor nincs erre lehetőség, csupán egy szeletet kapunk egy ötletből, tömören, röviden, velősen. Többször belefutottam már olyan esetbe, amikor olvastam ebben a műfajban, hogy mire belendült volna a cselekmény és felkeltette az érdeklődésemet, vége szakadt, én pedig ott maradtam kíváncsian. A hiba pedig nem feltétlen a történetben volt, egyszerűen ilyen a novella és ehhez bevallom, nagyon nehezen tudok alkalmazkodni. Veres Attila első regénye, az Odakint sötétebb hangulata, stílusa megalapozta számomra azt a bizalmat, hogy a többi irományát is a kezembe kell, hogy vegyem, ezért nagyon örültem, amikor újabb kötet megjelenését láttam. A borító szerelem volt első látásra, egyedül attól tartottam, hogy novellái nem elégítik ki a weird történetei iránti vágyakozásomat (hát, ennek a megfogalmazása is elég weird lett, hagyjuk is), de nem volt bennem kérdés, hogy elolvassam-e. Amikor a júniusi Book a Sloth Club dobozában megláttam a példányt, nem is bírtam magammal, egyből nekiültem olvasni és már az első novellájával rácáfolt az eddigi benyomásaimra a műfajt illetően.
Mit kezdesz szülőként a gyermekeddel, ha egyik pillanatról a másikra eltűnik, majd egy bizonyos idő múlva – lehetnek ezek napok, de akár hónapok is – előkerül, és számodra érthetetlen okokkal áll elő arról, hol volt és mit csinált? Ha innentől kezdve már szinte csak árnyéka önmagának és nem tágít elmélete mellől? Kész szerencse, hogy létezik olyan iskola, amely az ilyen problémás gyermekekre szakosodott, így az anyukák és apukák abban a hiszemben adhatják be fiaikat, vagy lányaikat, hogy ott meggyógyítják őket és normálisan, furcsa gondolatok nélkül kaphatják vissza őket. Csak arról nem tudnak, hogy ezek a fiatalok igazi otthonuknak az eltűnésük alatt bejárt különös világokat tekintik, ahova minden vágyuk, hogy egyszer visszatérhessenek.
Úgy vélem kijelenthető, hogy örökös lemaradásban vagyok az új könyvmegjelenéseket illetően. Bár már sokkal naprakészebbnek mondhatom magam, hiszen az elmúlt években inkább a különféle bepótolandó olvasmányok körül forgott elsősorban a világ számomra, azért még most sem mondható, hogy minden, érdeklődésemet felkeltő regényt azonnal beszereznék. Mindenesetre sikerült megtalálnom egy – szerintem – egészséges balanszot, mellyel szépen tudom menedzselni, hogy az újdonságok közepette a nem annyira friss regényeket is bevegyem a figyelmem vonzáskörzetébe. Idejét sem tudom éppen ezért, mikor volt utoljára az, hogy előrendeljek egy könyvet, majd a megjelenése után néhány nappal már a kezemben tartva megkezdjem a magam kis olvasási rituáléját. Guillermo del Toro, Daniel Kraus: A víz érintése című regénynek sikerült ezt a reményteli várakozást, majd beszerezve a megelégedett, ugyanakkor izgatottságot okozó állapotot elérnie, így igyekeztem minden egyes percet kiélvezni a lapozásában ahelyett, hogy gyorsan befaltam volna az egészet. És mennyire jól esett!