Jó ideje már, hogy egy könyvvel kapcsolatban kifejtettem a gondolataimat, így mi mással is térhetnék vissza a ringbe, mint egy olyan könyvvel, amely felkavarta az inkább már szunnyadó állapotban lévő Harry Potter világot, rendkívül vegyes érzelmekkel. Sokáig úgy gondoltam, hogy a könyvek adta varázslatot nem szeretném elrontani egy leírásoktól megfosztott, csak a lényegre és a párbeszédekre korlátozott színdarab szövegkönyvével. Dehát a kíváncsiságommal nem tudtam mit kezdeni, szóval beszereztem és pont úgy időzítettem, hogy karácsonykor kerüljön a kezembe, megadva a kellő feelinget (nem mellesleg a filmeket is a két ünnep közé terveztük be, így kiváló felvezetés lehet hozzájuk).
A nyolcadik történetnek beharangozott sztori tizenkilenc évvel később játszódik, amikor már mindenki családos, a kedélyek úgy-ahogy lenyugodtak, a gyermekek pedig annak rendje és módja szerint felpattannak a Roxfort Expresszre. Bár Harry-ék legkisebb fia, Albus attól tart, hogy a Mardekárba fog kerülni – szégyent hozva ezzel a Potter névre -, de Harry igyekszik megnyugtatni, akkor sem lesz semmi gond. Végül a fiú félelme beigazolódik és abba a házba kerül. Innentől fogva pedig iskolatársai folyamatosan zúdítják rá, mennyire nem olyan, mint az apja, feszültséget generálva ezzel nem csak benne, hanem Harry és a fiú között is. Egyetlen barátja épp Draco fia, Scorpius lesz, akivel sikerül baljós események középpontjába csöppenniük.
A mindössze 300 oldalas szövegkönyvnek nagyon hamar a végére lehet érni, így nincs idő elmerülni a varázslatban, épphogy elkezdődik, már véget is ér annak ellenére, hogy a cselekmény jó pár évet ölel fel. Értelemszerűen nagy elmélyülés sincs a karakterekben, a legalapvetőbb jellemzőket kapják, melyből minden további továbbgondolható.
Az alaptörténetet illetően szerintem nem kellett nagy agytrösznek lenni, hogy a konfliktus középpontjába Harry egyik gyermekét tegyék a három közül, aki számára a Potter névhez méltó viselkedés és megfelelési kényszer nagy terhet jelent és ennek köszönhetően szembeszáll apjával. Mint ahogy nem meglepő az sem, hogy ezek után csak azért is igyekszik mást csinálni, hogy bizonyítsa, ő egy egyedülálló, független emberi lény és nem valakinek a másolata, akinek ugyanúgy kell viselkednie, mint elődjének. TOVÁBB →
ÍGY KEZDŐDIK
Sosem voltak komoly könyvírói ambícióim, de szerintem sokaknak megfordult már a fejében, mi lenne, ha nem csak, mint olvasó lenne kapcsolatuk az irodalommal, hanem a megannyi történeten felbuzdulva, azokból ihletet merítve ők is letennének valamit az asztalra. Mondjuk nálam ez a gondolat hamar el is vetődött, de akkor anno jó volt eljátszadozni a gondolattal és egy kicsit ki is próbálni, mi történne, ha. Persze azóta is fel-felbukkantak olyan alapkoncepcióm, amikből úgy gondoltam, egész jó dolgokat lehetne kihozni, de megragadtam ennél az elméleti fázisnál. Nagyritkán viszont sikerül olyan könyvekre rábukkanni, amelyek pontosan ugyanarról szólnak, mint amit megálmodtam, így volt ez David Levithan – Nap nap után című regényével is, mely esetében az igazi egymásra találás szellemében álltam neki és fedeztem fel, mit hozott ki az író abból, amely nekem is megmozgatta a fantáziámat.
A hosszú regényeknek mindig ódzkodik nekiállni az ember, ugyanis fennáll a veszély, hogy elveszik a rengeteg név és cselekmény között, vagy épp az ellenkezője történik: egyszerűen nincs releváns tartalom a történések mögött és ellapodosodik a rétestésztaként nyújtott történet, elveszítve varázsát és ezzel együtt az olvasó érdeklődését is. Ám ha az író megtalálja az arany középutat, fantasztikus dolgok sülhetnek ki belőle! Susanne Clarke angol írónő első könyve, A Hollókirály is egy a komplexebb felépítésű, monumentálisabb terjedelmű, de mégis remekművek közül, amely az 1800-as évek folyamán mutatja be Anglia varázslóinak történetét, vegyítve történelmi elemekkel.
Első találkozásom Neil Gaiman munkásságával – amikor is az Amerikai Istenek címet viselő művét pécéztem ki magamnak (blogbejegyzés róla: 
Kevés azon emberek száma, akik Neil Gaimanről rossz véleménnyel vannak, eddig lépten-nyomon dicsérő szavakba botlottam a könyveivel kapcsolatban, nem véletlen hát, hogy könyveit szívesen látják viszont a filmvásznon, vagy éppen a televíziók képernyőjén sorozat formájában.