Túl egy újabb megrázó olvasmányon.
A Stoner után kéz kézzel kapkodtam valami hasonló élmény után, hogy az általa keletkezett űr valamiképp enyhítődjön, hát A próféta éneke végére érve nem mondhatnám, hogy teljes mértékben sikerrel jártam, de az biztos, hogy újabb felejthetetlen olvasnivalót hagytam magam után.
Ebben a disztópiára hajazó regényben egy négygyermekes anya igyekszik egyben tartani a családját és túlélni, miközben minden fokozatosan széthullik körülötte, és a normalitás helyét felváltja a rettenet. Az ellenállás forrong, miközben a rezsim a diktatúra felé tereli az országot, a határok lezárulnak, a hatalomnak nem tetsző embereket eltávolítják, emberek tűnnek el, a boltok kínálata egyre szűkül, és idővel az összecsapások frontvonala gyakorlatilag egészen a házak bejáratáig eljut.
Egészen klausztrofób érzés volt fejezetről-fejezetre haladni, miközben a lehetőségek, és vele együtt a mozgástér lassacskán beszűkül, a remény lépésről-lépésre halványodik, és minden, korábban hétköznapi rutinnak számító cselekedet egyre veszélyesebbé válik. Ráadásul meglehetősen tömény a szöveg párbeszédekre tagolások hiányában, ami még inkább fokozza ezt a lehetetlen helyzetet. Gyakorlatilag egy rémálom papírra vetülésének voltam szemtanúja, ahogy a főszereplő saját sorsának kontrollálási lehetőségét kirántják alóla, anyaként pedig különösen megviselt, most úgy érzem, valami irreálisan bájos dologra lesz szükségem ahhoz, hogy helyrezáródjak lelkileg.
„ (…) el akarja mondani neki, hogy minden rendben lesz, de csak áll a fonott kosár előtt, amibe belehajigálja a ruhákat és úgy érzi, mintha saját maga hullana ki a saját karjából, az érzés, hogy olyasmi felé zuhannak, amit semmivel sem tud meghatározni, amivel valaha találkozott az életben.”
Mindig is kedveltem azokat a történelmi témájú könyveket, amelyek különféle időszakok sajátosságait és hangulatait igyekszenek átadni, a történelemórákon is mindig ezek a részek voltak az abszolút kedvenceim: amikor nem a száraz tényeket kellett bemagolnunk, hanem bepillanthattunk a mindennapok kulisszatitkaiba, a fontos dátumok mögött húzódó háttérbe. Ezeknek az óráknak az emlékeit juttatta eszembe Nina Willner 40 ősz című regénye, amely a berlini fal vonatkozásában meséli el egy család történetét.
A háborút elképzelni csak azok tudják, akik ténylegesen éltek “benne”, a többieknek mindössze körvonalazódhat a fejében, milyen borzalmakat kellett elszenvedniük az akkori embereknek, különösképpen a gyermekeknek, akik akkor talán ép ésszel fel sem tudták fogni, mit is jelent mindaz, ami történik körülöttük. Nem mindenki mondhatta magát olyan szerencsésnek, hogy már csak történelem könyvből értesült az eseményekről, erről tanúskodik Szvetlana Alekszijevics – Utolsó tanúk könyve, melyet az írónő 1985-ben (!) adott ki, mi, magyar olvasók pedig csak 2017-ben vehettük kezünkbe a magyar fordítását (2015-ben kapott az írónő Nobel-díjat, innentől került a magyar piac figyelmébe is), mely azért elég szomorú.