Kóstolgatva a különféle sci-fi alzsánereket, a virtuális valóságot beemelő történetek, némi cyberpunk beütéssel egy nagyon különleges, de annál feelingesebb szelete ennek a tortának. Esetemben beletelt némi időbe, mire utat találtam ehhez az irányzathoz, emlékszem, az első Philip K. Dick élményem, az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? elolvasása során még csak derengett, mit is takar tulajdonképpen, majd nemrég, a Mátrix sorozat újranézése során érkezett el az áttörés, amikor is teljesen magával ragadott az az életérzés, ami a műfaji sajátosságból fakad. Ebben a nagy hévben olvastam már a Neuromancert, ami viszont sajnos kicsit visszahúzott a lelkesedésemből, ezért örültem, amikor nekiálltam Nikolasz Dimitrov: Valóságok dílere című regényének és felfedeztem, hogy tulajdonképpen mutat hasonló jegyeket az előbb említett művekkel, és ez az egész technológia uralta, sötét, mocskos világ valóban remek táptalajul szolgálhat egy érdekesnek tűnő alaphelyzethez, a kérdés már csupán az lesz, mihez kezd vele az író.
A helyszín Szingapúr, ahol a legkorszerűbb technológia hálózza be a mindennapokat, az emberek pedig igyekeznek minél jobban kiélvezni az életet, a szórakozás megannyi formájában, féktelen fogyasztással, hátrahagyva a régi erkölcsi rendet, a vallások pedig teljesen átértékelődnek. Igazi cyberpunk közeg tárul elénk, a maga modern, mégis sötét világával. A vagyonnal rendelkező elit ráadásul egy különleges digitális droggal spékeli meg a hétköznapjait, főszereplőnk, Zoltán feladata pedig az lesz, hogy beépüljön a vállalatba, amely ezt a drogot terjeszti, és kiderítse ennek az egész projektnek a lényegét.
TOVÁBB →
Hogy is jön mindez most ide? Amikor hosszas tologatás után végre megjelent C. J. Tudor regénye, A Krétaember, életemben először csaptam le a lehetőségre és frissen-ropogósan, kedvezményesen megvettem digitális formában, így rögtön neki is ültem. Majd a hév annyira elkapott, hogy felrúgva a kialakított rendszeremet, addig nem nyúltam más könyvhöz, amíg a végére nem értem. Megérte-e? Inkább azt mondanám, érdekes élmény volt. 
Éppen nagy ismerkedésben vagyok Philip K. Dick könyveivel – ezekről majd részletesebben később -, melyekről egy podcast-ben is szó esett, nem túl pozitív kicsengéssel, akkor az egyik beszélő inkább azt javasolta, olvassanak az emberek Scalzit, mert az sokkal jobb. Bevallom nekem eddig amennyit megismertem Mr. Dick munkásságából, arra nem lehet különösebben panaszom, de persze fúrta az oldalamat a kíváncsiság, mit tudhat akkor John Scalzi. A Bezárt elmék című sci-fi műve (súrolva a disztópia mellékágát is, amit annyira imádok) pont parlagon hevert, így hát elővettem és elkezdtem olvasni, mire fel volt ez a kinyilatkoztatás. Abban igazat kell adnom, hogy jóval olvasmányosabb és kidolgozottabb a másik író műveinél, de teljesen más stílusuk miatt inkább azt tanácsolnám: olvassatok mindkét szerzőtől, mert zseniális ötletek pattantak ki a fejükből!
Régóta terveztem már, hogy belekezdek ebbe a regénybe, egyrészt a megannyi ajánlás és pozitív értékelés miatt, másrészt pedig a régi korok, az úgynevezett kosztümös időszak iránti vonzalmam okán. Na jó, harmadrészt hajtott a kíváncsiság, hogy egy magyar író, nevezetesen itt most Böszörményi Gyula mit hozhat ki magyar földön játszódó, 1800-as évekbeli történetből, mennyire tudja megteremteni ennek az atmoszféráját. Ahogy szokták mondani, ennyi ember nem tévedhet és valóban, színvonalas és érdekes művet kaptam a Leányrablás Budapesten című regény által.
Nem túl gyakran esik meg, de az életem apró örömei közé tartozik, ha egy könyvborító és maga a regény tartalma összhangban van egymással. Amikor Ittzés Laura első megjelent könyvének, a Nyolc percnek megláttam a borítóját, teljesen magával ragadott a letisztultsága és a kreatív kinézete, mely elég volt ahhoz, hogy kedvet kapjak az elolvasásához. A fülszöveg által a tartalomba belekóstolva aztán megerősítést nyert, hogy mindenképpen sort kell kerítenem erre az alkotásra, egyrészt úgysem olvastam még kémregényt, másrészt pedig vonzott a sorok közötti titokzatosság.