Szerző: Mona

Egy újabb hamisítatlan lélekvesztő könyv | Claire Douglas: Utoljára ​látták

Emlékeztek még a legutóbbi lélekvesztő könyvre, amelytől teljesen leesett az állam? (Ha netalántán nem, ide kattintva el tudjátok gyorsan olvasni.) Nemrégiben volt szerencsém egy újabb kötethez a Tericum Könyvkiadó jóvoltából ebből a részlegből, mégpedig Claire Douglas: Utoljára látták címet viselő thrilleréhez. A No exit után nagyon magas lett az a bizonyos léc és roppant kíváncsivá tett, milyenek lehetnek a kiadó repertoárjának további példányai. A thrillerek esetében elég nehéz már valami különlegeset és egyedit letenni az asztalra, de az a helyzet, hogy az Utoljára látták regény nagyon pozitív és emlékezetes olvasási élményt jelentett számomra és nem csupán azért, mert ez volt hosszú kihagyás után az első olyan könyv, amelyet útközben, tömegközlekedve vettem a kezembe.

TOVÁBB →
Szerző: Mona

Blog a felnőtté válásról | Szabó Elvira: Patchwork

Manapság nagyon felkapott időtöltéssé vált a blogolás a legkülönfélébb tematikákkal, vagy egyszerűen csak személyes eszmefuttatásokra használva, egyfajta lenyomatként őrizve az utókor számára. Egy ideig jómagam is próbálkoztam vele, különféle témákkal, vagy életem eseményeinek beszámolójával, de hamar kiderült, hogy leginkább a könyvek azok, amelyek felé húz a szívem és amelyekről a legszívesebben írok. Ezeknek a platformoknak az olvasásával is valahogy így vagyok: néha elolvasgatok egy-két bejegyzést, de a legtöbb itt is az olvasáshoz köthető (hogyhogy nem J). Blogregénnyel eddigi pályafutásom során még nem volt dolgom, naplóregényt már többet is forgattam, igazából a mezei regénytől eltérő forma vagy műfaj nem zavaró számomra, ha a történet megkívánja, sőt, legalább hoz egy kis változatosságot a könyv kavalkádomba. Első blogregényem Szabó Elvira: Patchwork című műve lett, amelyben egy bizonyos Felhő által álnéven írt, Patchwork címet viselő blogot követhettem a könyv által egy évig. Na és milyen volt blogot könyvként olvasni? Lássuk csak!

TOVÁBB →
Szerző: Mona

Ne szólj szám, nem fáj fejem | Christina Dalcher: Vox

A disztópia és a női szerepek című blogbejegyzésemben boncolgattam már azokat a történeteket, amelyek egy elképzelt társadalmat mutatnak be, központba helyezve a nőket, hol a kirekesztettség miatt, hol pedig azért, mert ők válnak a hatalommá. Amikor először megláttam Christina Dalcher könyvét, a Voxot, tudtam, hogy ez is ezen disztópikus könyvek táborát fogja erősíteni, méghozzá a nők, mint elnyomottak vonalán. Az alaphelyzet nagyon érdekes: a nők szavainak számát korlátozzák, és ezzel próbálják meg visszaszorítani őket azzal a nem titkolt céllal, hogy fokozatosan vonuljanak ki a társadalmi részvételből és kerüljenek a teljes uralom alá. Nos igen, nem egy biztató kezdet. De vajon tud-e újat hozni a repertoárba? Szerintem igen, meg is mutatom, hogy miért.

Mondanom sem kell, hogy amikor először szemeztem a könyvvel, kíváncsian vártam a magyar fordítást, reménykedve benne, hogy ez mielőbb bekövetkezik. Amikor aztán megláttam a szent megjelenési dátumot, repültem is az előrendelés gombra. Igen ám, de a várva-várt öröm e-mail csak nem akart megérkezni, a megjelenési dátum pedig, mint a rétegtészta nyúlt az idők végezetéig, mígnem másfél év csúszással e-könyv formában elérhetővé vált (a bejegyzés írásakor sem látok még papírkönyveket tolongani, úgy sejtem, ennek kiadására még mindig nem került sor, de javítsatok ki, ha tévedek.). Egy huszárvágással lemondtam az előrendelésemet, hogy végre ennyi idő várakozás után végre belevethessem magam, ezért említenem sem kell szerintem, mekkora elvárással tettem mindezt.

TOVÁBB →
Szerző: Mona

A magára maradt ország disztópiája | Sigríður Hagalín Björnsdóttir: A sziget

Izland mindig is egy csoda helyként él a képzeletemben, ahogy a megannyi gyönyörű, ott készített tájképet és az ottani helyeket nézem. Persze ez az idilli kép, amit magamban kialakítottam róla, biztos, hogy jóval árnyaltabb ennél, ezért is szeretek olyan olvasmányokat választani, amelyben ez az ország a cselekmény helyszíne, hiszen ez önmagában meghatározza az alaphangulatot, valahogy borongósabbá, melankolikusabbá válik tőle az egész regény (legalábbis, amelyekkel eddig találkoztam, ott ezt figyeltem meg). Ezt Sigríður Hagalín Björnsdóttir írónőtől A sziget is tovább erősíti, amely azt mutatja be, mi történik az országgal, ha megszűnik a kapcsolata a külvilággal.

Izlandon mindenki éli a maga életét, ki-ki elvan a saját kis burkában, hétköznapijaiban a kisebb-nagyobb problémáival, egészen addig, amíg egyik pillanatról a másikra kiderül: elveszítette az ország mindenfajta kapcsolatát a határon túllal. Sem a telefon, sem az internet nem működik, egyedül az ország falain belül tud egymással kommunikálni a lakosság. Az így kialakult helyzetet több ember szemszögéből követhetjük nyomon, pl. egy újságíró szemszögéből, de a politikai vonal is beleszövődik és a hatalom átformálódásának is tanúi lehetünk. De nem csupán hivatali személyek, hanem a hétköznap embere is megjelenik és az is kiderül, a családokra milyen hatással lesz egy ilyen változás, ezáltal változatos és komplex képet kaphatunk arról, hogyan alakul át az egész ország a magára maradás után.

TOVÁBB →
Szerző: Mona

Ruhadarabok és élethelyzetek | Brigitte Kronauer: A nők ruhái

Amikor igazán belevetettem magam az olvasásba és a könyvek falásába, nem a szépirodalom volt az elsődleges, amihez nyúltam, sőt, jó ideig nem is nagyon ismerkedtem az ilyen kötetekkel. De aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy egyre szélesebb skálán kezdek el mozogni, egyre több minden érdekel, többször is kibillentem a komfortzónám bűvköréből, így a szépirodalmi regények is sorra kerültek, sőt, maradtak is a repertoáromban. Tulajdonképpen ez a szép számomra az olvasásban, ahogy egyre több és több történettel találkozom, és ezáltal változnak, formálódnak a szokásaim, kinyílik előttem a világ. Ennek köszönhetően került a látókörömbe a Typotex Kiadó is, akik Világirodalom sorozatukkal egyre több európai szépirodalmi művet jelentetnek meg. A kiadó jóvoltából bele is kóstolhattam ebbe a kavalkádba, elsőként Brigitte Kronauer: A nők ruhái című regénye került sorra, erről hoztam nektek egy kis kedvcsinálót.

Történetek John asszonyról és az elnök takarítónőjéről, a tengerszemű tanárnőről és az akkordmunkásnőkről. Van bennük pöttyös ruha, fekete kosztüm, rejtélyes hálóing, Vasalás 1 meg Vasalás 2, szóval, minden. Képkeret, egy teáskanna tükre, fátyol és igazság, persze.

„A huszonhat történetből álló könyv egy egész életen ível át, a sötét gyermekkori emlékektől kezdődően egészen addig, amikor az elbeszélő már kilencven fölött jár, hogy azután a tárgyak világába lépjen át, például teáskannává vagy párnává változzon. A szövegek olyan mestereket idéző aprólékos kidolgozottsággal és virtuóz iróniával rendelkeznek, amilyennel leginkább a XVII. századi holland festők képein találkozhatunk. Az olvasó – hogy ilyen régimódian fogalmazzunk – elbűvölve rakja le a könyvet, amely elragadóan gonosz és egyben szeretetre méltóan elegáns is.” – Frankfurter Allgemeine Zeitung

TOVÁBB →
Szerző: Mona

Meglepetés gyöngyszem | Rubin Eszter: Árnyékkert

A magyar írók és az emberi, családi sorsok megjelenítésének kettősében sokszor fellelhető az a melankolikus hangnem, ami egy-egy történet hangulatát alapvetően meghatározza, ám néha aránytalanul rányomja bélyegét az egész történetre, így a végén nem marad más emlékkép róla, csak a szenvedés és a sajnálkozás. Szerencsére azért akadnak olyan alkotók is, akik megfelelő arányban tudják adagolni és nem futnak bele abba a hibába, hogy belefulladnak a mélabú tengerébe.

Rubin Eszter neve eddig ismeretlen volt számomra, de lehetőséget kaptam, hogy megismerkedjek Árnyékkert című regényével. A borítója már a fülszöveg elolvasása nélkül is nagyon csalogatott, hiszen volt benne valami borongós, valami titokzatos, ami nem hagyott nyugodni. Amikor pedig elolvastam a rövid ismertetőjét, csak még jobban megerősödött bennem az elhatározás, hogy ezt a regényt egyszer biztosan a kezembe kell vennem.

TOVÁBB →