A zombis történeteket illetően mindenkinek megvannak a megszokott sztereopítiák: vírustól megfertőzött élőholtak széttépett ruhában, kezüket maguk elé tartva, szaggatott mozgással közelítenek és támadják meg áldozataikat némi élelemszerzés és természetesen a fertőzés aprópójából, hol lassabban, hol pedig meglepő gyorsasággal véghezvive mindezt.
Egészen eddig nálam ebben ki is merültek az ilyen témával foglalkozó érdemleges sztorik, de jött Mira Grant és teljesen más nézőpontba helyezte ezt az egész „misztikumot” trilógiájának első, Feed – Etetés című regényével, mely amellett, hogy nagyon is reálissá teszi az egész jelenséget, kiemel olyan következményeket is, melyek egészen más dimenzióba helyezik a zombiapokalipszist.
Az orvostudomány szárnyal, feltalálják a rák ellenszerét, előkerül egy új influenza elleni oltóanyag is, mindenki örül, aztán a semmiből szépen beüt a krach. Az alapsztori nem hoz újdonságot: ez a két gyógyszer külön-külön csodálatos szernek bizonyulnak, de vegyítve létrejön egy olyan halálos vírus, mellyel hip-hop megteremtődnek élőholt barátaink. A könyv nem magával az apokalipszissel kezd, jóval utána járunk, amikor már a zombik úgymond a hétköznapi élet részévé váltak és az emberek alkalmazkodni kényszerültek a változáshoz. A társasági lényekből így válnak biztonságos bunkereik és házaik mögé begubózó, csak igen szükséges esetekben kimerészkedő emberekké, akik elveszítették a zombik ellen folytatott ádáz küzdelmet és kénytelenek meghunyászkodva élni további éveiket.
Szomorú pillanat volt, amikor anno kedvenc írónőnk, J.K. Rowling bejelentette, hogy a Harry Potter sorozatnak vége, többet nem tudunk meg Harry sorsáról. Aztán mindenki túllépett rajta a maga módján, persze az írónő eközben nem ült tétlenül, mint aki jól végezte dolgát (még ha éppenséggel meg is tehette volna), hanem ismét regénybe kezdett, ezúttal a felnőtt közönséget megcélozva Átmeneti üresedés című művével.
Az már megszokott dolognak számít regények terén, amikor valakinek a nézőpontjából ismerjük meg és követjük végig a történetet, de Emma Donoghue kanadai írónő gondolt egy merészet és nem elég, hogy egy kisfiút tett főszereplővé, ennél még sokkal tovább ment: egyenesen az ő szemszögéből mutatja be a sztorit A szoba című regényében. Elsőre azt gondolná az ember, hogy emiatt egy csupa bájos és vidám gondolatokkal megírt könyvről van szó, ám itt egy nagyon komoly drámával van dolgunk, mely az emberrablás igaz történeteiből meríti alapanyagát. A The New York Times a 2010-es év egyik legjobb regényének titulálta, így elolvasva én is hasonló véleményre jutottam, több okból kifolyólag is.
Akarva-akaratlanul is döntő szokott lenni néhány könyv elolvasásánál a róla alkotott vélemények felszínes áttekintése (szigorúan kihagyva a spoileres részeket!), mely alapján az ígéretes történet kap egy újabb löketet, egyfajta megerősítést, hogy bizony érdemes nekiállni. Nem volt ez másképp Patrick Ness Chaos Walking trilógiájának első darabja, a Kés a Zajban mű tekintetében sem. Bár szeretek úgy nekiállni többrészes sorozatoknak, hogy minden darabja megvan, itt most csupán az első részhez sikerült hozzájutnom, de mivel annyi pozitív és különleges jelzővel illették, gondoltam elkezdtem, legfeljebb majd’ megesz a fene, míg rátalálok a folytatásra. Na de nézzük, miért írom mégis az elolvasása után nyugalommal ezt a bejegyzést.
Úgy érzem lassan kijelenthetem, hogy a disztópikus könyvek igencsak az érdeklődésem középpontjában állnak, hiszen több ilyen témájú regény átrágása után ez a legutóbb elolvasott példány, Lissa Price Testbérlők című műve is egy azok közül, amelyek a társadalom jövőjének egy negatívabb vízióját tárja elénk. Szinte bele sem olvastam a tartalmába, már egyből szembejött velem a reklámszövege: „Az Éhezők Viadala rajongók imádni fogják”, így már előre tudtam mire számíthatok a könyvet illetően, ráadásul ebből az is világossá vált, hogy az írónő nem fog megállni egy könyvnél ebből a témából (amit a befejezés aztán még jobban megerősített).
„Ma annyiféle prostituáltról beszélhetünk, ahány módja és helyszíne létezik a prostitúciónak. Ebben az összefüggésben az antropológus és politológus Janine Mossuz-Lavau-ra hivatkoznék, aki szerint a helyzet annyira sokrétű, hogy ma már nem lehet általánosságban „prostitúcióról” beszélni, inkább „prostitúciókat” (többes számban) kell mondanunk. A prostitúció különböző helyszínein (garzonlakásokban, bárokban, mulatókban, az interneten, a masszázsszalonokban, az autópályák környékén, az erdőkben, az autókban) másokat találunk, mások a szabályok, mások a sajátosságok, a tarifák, a klientúra, a kényszerítő körülmények és a tétek. Ugyanígy a prostitúciót űző diákok sem egyformák” (Szex és tandíj)