A kedvenc témám regények vonatkozásában a disztópia, vagyis egy negatív, (egyelőre) elképzelt jövőkép, melyek nagyon érdekes, de egyben ijesztő közegeket, társadalmakat festenek le. Ha meglátom ezt a címkét egy-egy mű vonatkozásában, máris többet szeretnék tudni az adott könyvről, vagy legszívesebben már olvasnám is, ebben a kategóriában még a young adult sem akkora akadály, fogalmazhatunk úgy is, hogy szinte szó szerint éhezem ezek után a különleges világok után. Nem tudom már, mi volt az a pont, ahol ez a szerelem kialakult, de az évek folyamán töretlen lelkesedéssel vetem bele magam mindenféle ehhez kapcsolódó tartalomba, legyen szó akár klasszikusról, akár friss megjelenésről. Szerencsére mindkét vonalon el vagyok látva utánpótlással, így nincs okom panaszra, ezért is választottam nem csupán egy, hanem jelen esetben három disztópikus regényt ennek a bejegyzésnek az alapjául, a női szerepekhez kapcsolódva.
Nyugi, nem fogok nagy feminista szónoklatokat kanyarítani ezen irományon belül, egyrészt egyáltalán nem vallom magam annak, másrészt megmondó ember sem szeretnék lenni, csupán azért választottam a nők köré font disztópiákat, mert az elmúlt időszakban több ilyen könyv is akadt a kezembe. Kezdve Jennie Melamed: Lányok csöndje című nyomasztó, felkavaró regényével, ahol a lányok teljes elnyomás alatt tengetik életüket, a szabadság és az emberi méltóság teljes hiányával. A másik végletet Naomi Aldermantől A hatalom képviselte, melyben a nők különleges erőre tesznek szert és a férfiak kezéből szépen kicsúszik az irányítás. Valahol pedig középtájt helyezkedik el legutóbbi olvasmányom, Margaret Atwoodtól A szolgálólány meséje, amelynél már komplexebb társadalom alakul ki, ám a termékeny nők számára nem sok szabadsággal kecsegtet ez a berendezkedés. Nézzük őket kicsit részletesebben:
TOVÁBB →
Éppen nagy ismerkedésben vagyok Philip K. Dick könyveivel – ezekről majd részletesebben később -, melyekről egy podcast-ben is szó esett, nem túl pozitív kicsengéssel, akkor az egyik beszélő inkább azt javasolta, olvassanak az emberek Scalzit, mert az sokkal jobb. Bevallom nekem eddig amennyit megismertem Mr. Dick munkásságából, arra nem lehet különösebben panaszom, de persze fúrta az oldalamat a kíváncsiság, mit tudhat akkor John Scalzi. A Bezárt elmék című sci-fi műve (súrolva a disztópia mellékágát is, amit annyira imádok) pont parlagon hevert, így hát elővettem és elkezdtem olvasni, mire fel volt ez a kinyilatkoztatás. Abban igazat kell adnom, hogy jóval olvasmányosabb és kidolgozottabb a másik író műveinél, de teljesen más stílusuk miatt inkább azt tanácsolnám: olvassatok mindkét szerzőtől, mert zseniális ötletek pattantak ki a fejükből!
Nincs mese, tele vagyunk előítéletekkel, mely bizony a könyvek világában is jellemző, nem is kis mértékben. Többen már elvből elutasítják a magyar szerzők műveit, mondván, egyszerűen nem lehetnek jók. Mert a külföldi sokkal menőbb, a magyar… meg csak magyar. De nem szükséges hazai vizeken maradni, példának okáért egy első kötetes szerzőnél – legyen akármilyen nemzetiségű – is jó néhány emberben ott a félsz, mennyire tud megállni a lábán a történet, ha még sosem írt az illető semmi kiemelkedőt. Ha pedig valaki tőle szokatlan dolgot tesz, mindig lesznek kételkedők, akik nem mernek megismerkedni vele, pont azért, mert eltérő az eddigi munkásságától és ő márpedig nem ebben érdemleges. Megannyi előítélet, egyúttal megannyi elszalasztott lehetőség. Persze ezek eléggé kisarkított példák, de ha belegondolunk, kisebb-nagyobb mértékben mindannyiunkban ott vannak ezek az érzések, és csak rajtunk áll, teszünk ellene, vagy sem. Mint például, hogy az előbb felvázolt jellemzőktől igencsak hátrányból induló első kötetes, eddig ismeretlen magyar író könyvét elolvassuk-e. Az író felkérésének eleget téve én az igenre voksoltam, így vetettem bele magam Constantinus A. P. – 2221 című regényébe.
Pont azon a napon fejeztem be ezt a könyvet, amikor a legtöbb minden múlik Magyarország sorsának vonatkozásában, amikor választhatunk, mi lesz az ország további sorsa. Nem volt véletlen ez a döntés, illetve az időzítés, bár eddig sem volt kérdés számomra, mi a helyes voks, ez a regény csak megerősített benne, mi az, amit nem szeretnénk magunknak és később a lányomnak sem. Tetszik, nem tetszik, tagadjuk, nem tagadjuk, George Orwell egyik klasszikusa, az 1984 aktuálisabb, mint valaha és ez az egyik legszomorúbb kijelentés, amely manapság tehető.
Ez volt az a regény, amely különös neve nyomán ragadta meg a figyelmemet. Mint kiderült, semmi mágikus humbug, mozaikszó vagy fondorlatos kifejezés nem áll emögött, mindössze egy disztópikus kolónia elnevezését rejti magában, ennek ellenére a Férjnek mindig sikerült valami poénnal elütni Karin Tidbeck – Amatka regényének címét, ahányszor csak szóba került. Nem csupán annyi bizonyos, hogy a névválasztás különleges, maga a mű is elég érdekes könyvre sikeredett, már amikor az ember rájön, mit is olvas tulajdonképpen.
Az évek során, a különféle műfajú regények olvasásának hatására folyamatosan formálódik bennem, mely műfajok azok, melyeknek képviselőit előnyben részesítem, illetve melyek azok, amelyek egyre inkább háttérbe szorulnak. Azt hiszem kijelenthető: eleinte sokkal jobban el tudtam merülni a valóságtól elrugaszkodott történetekben, mint mostanság, főként, ha azon belül még a young adult vonalat képviselik. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem is veszem már a kezeim közé őket, de valahogy mindig be kell látnom: ebből kezdek kinőni. Egy ilyen próbálkozás egyik ékes példánya volt Chris Howard: Gyökértelen regénye is, mely egy posztapokalitikus young adult műként (de szép megnevezés!) igyekezett belopnia magát a szívembe.